Mielőtt rátérnék a címben (talán pontatlanul) idézett mondatra, előbb egy őszinte beismerő vallomással kezdem: nem volt túl sok kedvem a TLV-szervezésben részt venni. Nem tartottam jó ötletnek, hogy a táborszervezői csapatot terheljék még ezzel is, bár a TLV jelentőségét és fontosságát sohasem vitattam. Tisztában voltam a szerepével és a nélkülözhetetlenségével, mégsem tartottam lényegesnek, hogy ebben én magam személyesen is részt vegyek. Nem voltam soha élő TLV-döntőn, és valószínűleg most sem mentem volna el, ha nem a táborszervezői csapat rendezi. De miután ez idén így lett kitalálva, kötelességemnek éreztem, hogy ott legyek és segítsek, még ha nem is volt ez kötelező. Égett volna az arcom, ha ebből kihúzom magam, ezért nem túl lelkesen, kötelességtudóan tudomásul véve a helyzetet, belementem. Megijesztett az eligazító levél átláthatatlan információtengere, és lehangolt a jó korai kelés gondolata.
Ma reggel viszonylag könnyen magamhoz tértem (ez hétköznap a munka előtt nehezebb szokott lenni néha ilyen kevés alvás után), és nagyon kevéske reggeli (a gyomrom még úgy döntött, tovább alszik) után öltözni kezdtem. Már előre ki volt készítve a zöld köpeny, a levél-csatt, de ezek táskába kerültek. A régi, zöld MTT-s pólóm ott hevert gyűrötten, kicsit kopottasan, pici házi varrással, picit koszosan. Mint egy kósza-ruha, olyan állapotban volt. Elkezdtem felhúzni magamra, meglepetésemre eléggé hasonló mozdulatokkal, mint egy láncinget. Hirtelen az az érzésem támadt, hogy ez pont olyan, mint amikor Aragorn a Helm szurdoki csata előtt felhúzza a rohír gyűrűvértet, és az agyamban elindult halkan, szelíden a zenei motívum is ehhez a jelenethez. "Na neee... ugyan már, ne gyerekeskedj! Hagyjuk a pátoszt ilyen kora reggel!"- gondoltam, s bár igyekeztem visszarángatni a földre a gondolataimat, a rideg rációm már nem tehetett az ellen semmit, hogy az MTT-s póló hatására átlényegültem.
Az ezután következő két óra nem lényeges: utazás, várakozás a kapu előtt, bolyongás a kihalt könyvtárban, eligazítás, pakolászás, tengő emtétések, nyugodt és kiegyensúlyozott hangulat, még a szokásos csúszást is sikerült leredukálni. Alewwel együtt kiállítottak őrködni a Reviczky utcába, jelmezben és felfegyverkezve.
Mikor kiléptünk, meglepődve láttuk, hogy Meta már odavezényelt rengeteg versenyzőt, hihetetlne sokan voltak, és néhányan már az utcán jelmezbe öltözve! Olyan elképesztő jelmezeket láttunk, amelyekről az MTT-raktár vidámabb idejében sem szokott álmodni, és olyan lelkes várakozás lengte be a levegőt, amelyet utoljára az MTT ún. "hőskorszakában" éreztem utoljára - akkoriban még a régi emtétésektől. Nagyon várták már a nyitást, hogy végre bemehessenek, és amikor Alew bevezette az első turnust, megütötte a fülemet ez a mondat: "Atyaisten, mondjátok, hogy ez nem csak egy álom!" Lehet, hogy nem szó szerint így hangzott el, lehet, hogy valamit félrehallottam, de szíven talált.
Majdnem száz lelkes általános iskolás és gimnazista, sokuk szülőkkel kísérve lépett be a palota-részbe (amely el volt zárva a könyvtár többi részétől, hogy ott lehessen könyvtárazni), és olyan csillogó szemeket láttam, olyan elszántságot, lelkesedést, és hálát irántunk, amelyről nem gondoltam volna, hogy MTT-ben ilyen intenzitással valaha is megtapasztalom újra. Nem állítom, hogy a TLV-sek pont olyanok, mint amilyenek mi voltunk 2002 és 2004 között, de ott volt bennük a tűz, amelyet nevezhetnék akár Olthatatlan Lángnak is, ha nem érezném különösnek így fogalmazni 2010-ben, az MTT 8. évében. Nem, talán nem kéne gáznak éreznünk, hogy még merünk néha így is fogalmazni.
Nem minden feladatot végeztek persze ilyen lelkesedéssel, és nem mindegyikük érzett egyformán így, voltak cinikusan hozzáállók is, de egy ilyen élmény akkor is lehengerlő egy hozzám hasonló számára, aki még nem volt TLV-döntőn, és már elfelejtette, milyen is volt pontosan a 2004-es LEP-re készülve hajnalban, mozinyitás előtt próbákra járni lelkesen. Elképzelhetőnek tartom persze, hogy túlzott és erőszakos tábor-propagandánk sokakat visszaijesztett attól, hogy jelentkezzen a táborba (határozottan NEM volt jó ötlet a negyedórás elnöki monológot a táborról végighallgattatni velük), de ott a helyszínen is mondták páran, hogy jönni fognak (többek között az a két srác is, akik minden idők legprofibb másodkori tünde páncélzatát megalkották).
A lelkesedésük nem olyan módon fogott meg, mint régen, amikor átéltem ezeket az emtétésekkel - nem, ez most egészen más érzés. Felnyitotta a szemem sok tekintetben. Most már tudom, miért és kiknek fogom pontosan csinálni az idei tábort első sorban. Ha nem is sikerül a "régiekkel" a megszokott és általuk elvárt érzéseket egy-az-egyben újra felidéztetni (bár erre is szeretnénk törekedni!), ezeknek a gyerekeknek és fiataloknak tudunk adni valamit. Meg tudjuk adni nekik azt a lehetőséget, hogy ugyanazokat az érzéseket átéljék, amiket mi annak idején. Tudunk nekik adni egy olyan élményt, amely egész életüket végigkíséri. És ez nem csak hatalmas felelősség, de csábító kihívás is. Nem az a lényeg, hogy nekünk ugyanolyan élmény legyen, mint ez vagy az a korábbi tábor - szerintem nagyon sok tábor azért siklott félre, mert felül akart múlni egy másikat vagy ugyanazt megismételni. Higgyétek el, hihetetlen élmény ezeknek az embereknek adni! A tanításom óta nem éreztem ehhez hasonlót. Nekünk így lehetőségünk lesz egy új, hasonlóan intenzív élményben részesülnünk, mely abból fakad, hogy a táborozóknak adhatunk magunkból valamit, amely a részükké válhat. Mi is átélünk valami újat, ők is.
Most is a filmzenét hallgatom, miközben blogolok. Lehet, hogy ma este még csiszolgatni fogom ezt a forgatókönyvet. De hogy ne pátosszal fejezzem be, idézném Nyüfit: "Ez a TLV egy tök jó dolog, én eddig miért nem voltam még ilyenen?"
