Tolkien örökében

 

Ötven éve nincs velünk Középfölde megalkotója

John Ronald Reuel Tolkien, A hobbit, A Gyűrűk Ura és számos egyéb mű szerzője 1973. szeptember másodikán, életének 82. évében hagyta el e világ köreit, de életműve ma, ötven évvel később is hatással van kultúránkra. Ez utóbbi több mindennek is köszönhető. Egyrészt maguknak az írásoknak, amelyekből mostanra már jóval több jelent meg Tolkien halála után, mint életében. Másrészt az adaptációknak, amelyek közül a mozifilmeket még az is ismeri, aki csak internetes mémek formájában találkozott velük. Harmadrészt annak, hogy Tolkien akarva-akaratlanul is igazodási pont lett a modern történetmesélés számára: az epigonoknak azért, mert utánozni akarták, a tolkieni életművet meghaladni kívánóknak pedig azért, mert mindenben pontosan az ellenkezőjét igyekeztek csinálni, mint Tolkien.

Mindezek után adódik a kérdés, hogy mi lehet J. R. R. Tolkien öröksége ma, ötven évvel a halála után. Talán az irodalmi hagyaték, amely felett a Tolkien Estate nevű szervezet őrködik? Esetleg azok az adaptációs jogok, amelyek az utóbbi években is elképesztő vagyonokért cseréltek gazdát? Azok a történetelemek és motívumok, amelyek ma már sokszor csak sablonokként köszönnek vissza mások műveiben? Vagy azok a tradicionális értékek, amelyek Tolkien számára igen fontosak voltak, és amelyek ott rejlenek írásaiban? A választ ki-ki eldöntheti a saját maga számára, de e felsorolásból is látszik, hogy ez az örökség mennyire sokszínű és milyen sokféleképpen értelmezhető. Van azonban egy tolkieni örökség, amelyben talán mindannyian osztozhatunk, és ez az alkotás szeretete.

Tolkien ars poeticája szerint az igazi, értékteremtő alkotás másodteremtővé tesz minket, amelynek köszönhetően mi magunk is gazdagabbá és szebbé tehetjük a teremtett világot. Másodteremtőnek számítanak történeteinek hősei, akiknek az alkotásai olykor varázslatosnak tűnnek a közönséges halandók szemében. Másodteremtő Tolkien maga, aki a világunk múlandó és keserédes szépségeiről mesél mesterséges mitológiájának segítségével. És másodteremtők azok, akik – az író egyik levelének megfogalmazása szerint – „festékkel, zenével, drámával” töltik ki a hiányzó helyeket, vagy mesélik újra a maguk eszközeivel azt a Nagy Történetet, amelynek mindannyian részesei vagyunk, még ha szerepünk véges is benne. Alkotással múlandóságunk ellenére is e történet kitörölhetetlen részeivé válhatunk.

Ehhez a tolkieni örökséghez világszerte sokan csatlakoznak, és vannak közöttük, akik hivatalos, szervezett keretek között is foglalkoznak Tolkien életművével, munkásságával. Az utóbbira példa a 2002-ben alapított Magyar Tolkien Társaság is, amelynek hármas jelszava – képzelet, kreativitás, közösség – nemcsak tevékenységeinek jellegét foglalja össze, hanem rámutat az alkotó képzelet közösségteremtő mivoltára is. Ez a fajta alkotás ugyanis nem önmagunknak szól, és még csak nem is rólunk szól, hanem arról, hogyan tudunk egymáshoz kapcsolódni a kreativitás nyelvén, és hogyan meséljük újra egymás és mások számára azokat a történeteket, amelyek segítségével közösségünk felmutathatja értékeit. E körbe pedig szeretettel fogadjuk be mindazokat, akik fontosnak tartják ezeket az értékeket.

Ötven évvel Tolkien halála után elmondhatjuk tehát, hogy sokunk számára nemcsak életműve maradt meghatározó, hanem a másodteremtés szellemi öröksége is. Amíg lesznek, akik nemcsak emlékeznek ezekre a művekre, hanem kapcsolódni is tudnak hozzá – egyénileg és közösségben is –, addig ez az életmű nem fog elhalványulni, hanem identitásunk része marad. Amíg lesznek, akik felismerik, hogy alkotással gazdagabbá tehetik környezetüket vagy adhatnak valamit másoknak, addig nem veszik ki a varázslatosság elszürkülő világunkból. És amíg vannak, aki ráébrednek arra, hogy mindannyian ugyanannak a történetnek a részesei vagyunk, addig ez a Nagy Történet nem fog véget érni – legfeljebb a szereplői jönnek-mennek, ahogy a szerepük véget ért.

Barna Bálint

A szerző a Magyar Tolkien Társaság egyik alapítója.

A vaják mibenlétéről

Több helyen olvasom a Netflix sorozata kapcsán azokat a visszatérő kritikákat, hogy a nyelvezete túlságosan kortárs, nem középkori; vagy hogy a sorozat nem tudja eldönteni, mi is akar lenni (mivel nem lehet a megszokott skatulyákat ráhúzni annak ellenére, hogy a történetei és egyese elemei nagyon is ismerősek és kiszámíthatóak). Nekik ajánlom az alábbi fejtegetésemet arról, hogy mi is valójában A vaják könyvsorozat, és miként jelenik ez meg a Netflix adaptációjában. Spoilermentesen.

Sorozatajánló: Vikings

Mivel a BBC-s Sherlock-kultuszt sikerült elterjesztenem az emtétében, ezért bízva benne, hogy sokak új kedvence lesz, ezúttal a History Channel egyik új sorozatát, a Vikings címűt ajánlanám (a másik új HC-sorozat, a Biblia még nem lett letesztelve, de lehet, hogy azzal teszek próbát legközelebb).

A sorozat az egyik legismertebb viking saga-hős, Ragnar Lothbrok életét mutatja be (természetesen plusz család, barátok és ellenségek), akinek az utazásai tulajdonképpen elindították a klasszikus viking-korszak virágzását. Itt említeném meg, hogy nem érdemes ráguglizni, wikipedián olvasgatni róla vagy más szereplőkről, mert rengeteg sorozat-spoilerbe bukkanhatunk, és ha nem akarjuk ezeket előre ismerni, inkább ne nézzünk utána az irodalmi háttérnek. Igen, irodalmi, mert bár sok történelmi esemény köthető Ragnar nevéhez, mégis inkább a legendák homályába vesző hős, akiről alig tudhatunk biztosat.

A Vikings igyekszik nagyjából hiteles korabeli atmoszférát teremteni (bár sok történész kötött már bele több ponton is), mégis inkább támaszkodik a sagákra, mint a történelmi tényekre. Ugyanakkor semmiképpen sem azok adaptációja, hanem ízig-vérig fanfic jellegű összeállítása a különféle Ragnar-sztoriknak, egyfajta alternatív történelem (emiatt helyenként fel is rúgva a valós európai kronológiát). A szereplők között akadnak történelmi- és irodalmi forrásokból ismert figurák, de pusztán a sorozat kedvéért kitaláltak is. És mindegyik típusúból akadnak egészen zseniálisak, de a sokadik epizód után a kevésbé zseniálisak is hozzánőnek az ember szívéhez.

Ugyanis mind a történet, mind a karakterek emberléptékűek, könnyen megérthetőek (bár pont Ragnarnak nagyon nehéz kitalálni a gondolatait, vagy eligazodni az érzésein, valószínűleg direkt, hogy több meglepetést tartogasson nekünk). Kevesebb az intrika, a vér és a csöcs-faktor, mint pl. a Trónok Harcában, olcsóbb a kivitelezés, szerényebbek a méretek, mégis ütősebbek benne a harcok, mint Westeroson. Mert egyszerűen olyan ügyesen vannak megkomponálva, hogy az ember elhiszi a színészekről, hogy igazi harcosok - még a nőkről is. A vikingek élete azonban nem csak gyakás - és itt ismét visszautalnék az emberi léptékre: házaspárok, családok, kisebb és nagyobb közösségek életébe nyerhetünk betekintést, egyre bonyolódó  szappanopera-szálakkal, konfliktusokkal, ellentétekkel. 

A tempó igen lassú, főleg az első részeknél. Ráérősen vezeti fel a pilot-epizód előbb a hangulatot, majd a főbb szereplőket, majd az első bonyodalmat, de akiket ez nem riaszt vissza, nem bánják meg: a 2. résztől érdekesebb, a 3-4. résztől pedig már igencsak izgalmasabb lesz a cselekmény, és utána részről részre jobb lesz (bár az évadzáró kissé gyengére sikeredett). A cselekmény indításkor igen egyszerű, az első fordulatok kiszámíthatóak, de miután felpörög egy kicsit a dramaturgia, már egészen meglepő dolgok történnek majd. Emiatt történhetett az, hogy az első részről készült kritikák még elég vegyesek voltak, de sok kritikus az évad végére megváltoztatta a véleményét a sorozatról: fokozatosan nyerte el a tetszésüket. És ahogy a kommenteket olvasom itt-ott, így voltak vele az átlag nézők is: akik eleinte még kissé fanyalogtak, az utolsó részeket már tűkön ülve várták, és azóta is izgulnak a szereplők további sorsáért

Nehéz megfogalmazni, mi a Vikings titka, mi az, amitől igazán működik. A sikeres, jól működő elemeit talán itt-ott már láthattuk, tapasztalhattuk más sorozatoknál, azonban ezeknek az ügyes, egyre kreatívabb felhasználása mégis újszerűen hathat helyenként. Az atmoszféra igen eltalált, a karakterek szerethetőek, a csaták igazi adrenalin-tuningok, a történetszövés egyre jobb, a sorozat varázsát ezek mégsem biztosíthatnák önmagukban (hisz külön-külön mindegyikből láthattunk már különbet is más sorozatokban), ha nem forrnának ilyen tetszetős egységbe, és ha nem lenne igazi szíve a történetnek. De szerencsére van, és éppen ezért tud fellelkesíteni, és rajongókat szerezni magának.

Az első évad még csak 9 részes, de már be van rendelve a második évad, 10 résszel. Igencsak várós!

Addig a soundtrack-kel is érdemes elütni az időt!

Pilinszky János: Harmadnapon

És fölzúgnak a hamuszín egek,
hajnalfele a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek
És szél támad. És fölzeng a világ.

Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszünhetett dobogni szive -
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.

Szereposztás

Nagyon sok éven keresztül töprengtem azon, hogy ha megfilmesítenék a Star Wars-folytatásokat, kinek kéne Thrawn főadmirálist játszania. Eddig nem nagyon jutottam sehova sem a kérdéssel: nemhogy tökéletes jelöltem nem volt a posztra, de még egy elfogadható sem.

Eddig.

Bár tökéletes jelölt továbbra sem létezik, egy elfogadható Thrawn-jelöltem már van.
Benedict Cumberbatch-nak hívják. :0)))

Mozgatórugó

"A szabadság ajándékával együtt jár, hogy az emberek gyermekei csupán rövid időt töltenek elevenen a világon, s nincsenek a világ köreihez kötve, és hamarosan eltávoz­nak belőle, de hogy hová, azt a tündék nem tudják."  

"Ám az emberek valóban meghal­nak, és elhagyják a világot; ezért nevezik őket vendégek­nek vagy idegeneknek. A halál a sorsuk, Ilúvatar ajándéka, amelyet az idők múltával még a hatalmasok is megirigyel­nek. Ám Melkor rávetette az árnyékát, megrontotta sötét­séggel, és gonoszat teremtett a jóból, félelmet a remény­ből."

"S az ember törékenyebb volt, könnyebben végzett vele a fegyver vagy a balszerencse, és nehezebben gyógyult, pusz­tította a betegség is, és megöregedett és meghalt. Hogy az emberek lelkével mi történt a halál után, a tündék nem tudták. Néhányan úgy tudják, hogy ők is Mandoshoz men­nek, ám nem ott várakoznak, ahol a tündék, s Ilúvatar alatt Manwén kívül csak Mandos tudja, hogy a Külső Ten­ger melletti néma csarnokokban eltöltött idő után hová távoznak. A Halál Csarnokából senki sem tért vissza soha, csupán Barahir fia Beren, akinek a keze érintett egy szil­marilt; ám azután ő sem szólt többé soha halandóval. Az emberek halál utáni sorsa talán nincs is a valók kezében, hiszen nem mindenről szólt jövendölés az Ainuk Muzsi­kájában sem."

"Ám a halálfélelem egyre sötétebben nehezült rájuk, s minden­képpen késleltetni igyekeztek a Halált; s nagy házakat kezdtek építeni halottaiknak, bölcseik pedig egyre azon fáradoztak, hogy módot leljenek a halottak föltámasztására vagy legalább az ember napjainak meghosszabbítására. De csupán annyira jutottak, hogy romolhatatlanul megőrizzék az ember halott húsát, s országukat elborították a néma sírok, melyek sötétjében a Halál gondolata rejtőzött. "

"S mindezek ellenére a Halál nem hagyta el az országot, inkább korábban és gyakrabban jött és számtalan szörnyű alakban. Mert míg korábban az emberek lassan öregedtek meg, s végül lefeküdtek aludni, amikor már ráuntak a vi­lágra, most őrület és betegség támadt rájuk, s mégis féltek meghalni, és kilépni a sötétségbe, annak az Urnak a biro­dalmába, akit választottak, s az emberek kínjukban átkoz­ták magukat."

Holmes él és virul

Talán a világon az egyik legtöbbször filmben feldolgozott figura Sherlock Holmes lehet (esetleg Robin Hood után). Elképesztően sokféle egész estés film, filmsorozat, rajzfilm és ki tudja mi készült már a történeteiből, és bár Magyarországra ezeknek csak a töredéke jutott el a nézőkhöz, a legtöbbünknek még így is Holmes-csömöre lehetett e mennyiséget látva. Mert, bár sokunk szereti a pipázó, kalapos nyomozó és társa kalandjait, a túladagolás miatt szinte mindegyikünk hanyatt-homlok menekül, ha újabb adagot akarnak belőle lenyomni a torkán. Én is így voltam vele pár éve, mikor olvastam, hogy egy akciófilm és egy tévésorozat is készül belőle. 

Sherlock Holmes gyermekkorom egyik kedvence volt, még anno a híres szovjet tévésorozatból ismertem meg (mely igazán remek adaptáció minden szempontból, nem csoda, hogy még az angolok is szeretik), és természetesen a "Holmes összes" mindkét kötete ott figyel a polcomon. 

A további filmes felhozatallal azonban sosem voltam kibékülve. A sátán kutyáját legalább háromféle feldolgozásban láttam, de egyik sem adta vissza azt az élményt, amit vártam volna tőle. A Jeremy Brett alakította Holmestól falra másztam, bár tudom, ez a legismertebb, legnépszerűbb, és manapság is ezt adják a televízióban. Nem, én nem tudtam megszeretni. És egyáltalán nem hozott izgalomba sem az, hogy Guy Ritchie akciófilmet akar csinálni belőle, sem az, hogy a BBC tévésorozatot gyárt a témában. Az előbbire akkor figyeltem fel, amikor a bemutató után kiderült, igenis sikeres lett és az igényesebb közönség érdeklődését is felkeltette, az utóbbira pedig akkor, amikor megtudtam, hogy Watson lesz Zsákos Bilbó, Sherlock pedig Smaug. 

A kérdés tehát, hogy egy évszázadnyi adaptáció és feldolgozás után tud-e még újat mondani egy avíttas Holmes-sztori? Van-e benne még annyi szufla, hogy értelmesen meg lehessen tölteni egy újabb filmet vagy sorozatot?

Ezekkel a kérdésekkel ültem le, hogy megtekintsem a Guy Ritchie-féle változatot, a Vasemberrel a címszerepben. És - bár az előzetesei alapján nem számítottam rá - meggyőzött. Erőteljes volt, intelligens volt, de nem éreztem erőltetettnek vagy túlzásnak. Élt, mozgott, egyszerre tudott elszórakoztatni és elgondolkodtatni. 

A film maga olyan, mint egy steampunk gőzgép: impozáns megjelenés, aprólékos részletek, bonyolult struktúra, mégis összetettségében egyszerű és áttekinthető. Jók a színészek, működik a könyvek történetétől elszakadt forgatókönyv, ugyanakkor szellemiségében hű maradt az eredeti karakterekhez, csak egy kicsit megfűszerezte őket. Forognak a fogaskerekek, olajozottan futnak a tengelyek mentén a kütyük és a mütyük, az egész egyszerre érdekfeszítő és komikus, a gőz pedig elegánsan sípol kifele a szerkentyű tetején elhelyezett fémnyílásokon. Végre egy rendező, akinek feltűnt, hogy Holmes a szórakozottabb és extravagánsabb figura, és Watson a merevebb, kispolgáribb! A korábbi adaptációban általában egy karót nyelt nyomozót és egy idióta sidekicket kaptunk, itt végre a könyvnek megfelelően osztották ki a lapokat. Ezúttal a helyén vannak a dolgok, és az összetevők szépen elkülöníthetőek. Még az akcióra sem lehet kifogás: a bokszolás és kardvívás is a könyvből lett átvéve. Friss és üdítő alkotás, mely ugyanakkor krimiként is megadta a megfelelő szellemi kihívást. Bízzunk benne, hogy a hamarosan mozikba kerülő második rész sem okoz majd csalódást!

De hogyan fog mindez működni kortárs krimiként? Eleinte féltem, hogy a BBC-sorozat egyetlen újítása a napjainkba áthelyezett cselekmény lesz, bár bíztam A Hobbit leendő szereplőiben, hogy azért legalább ők odateszik magukat. Ezúttal is kellemesen kellett csalódnom: a pilot-epizód már az első 10 percben megfogott: hihetetlenül friss, üde, pörgős, elképesztően jó színészi játékkal (még a mellékszereplők esetében is!), Doktor House-jellegű szívatásokkal (nem véletlen, hogy a bunkó doki egyik mintája a könyvek "tanácsadó detektívje" volt), az eredeti regények és novellák történeteinek a feldolgozásával (egy-két döccenősebb részletet kivéve ez is zseniálisan sikerült), remek zenével, sajátos atmoszférával. Ha a mozifilm egy steampunk gőzgép, akkor ez a sorozat egy kedves, felhasználóbarát okostelefon: formatervezett, arányos kivitelezés, harmonikus színvilág, könnyen kezelhető appok, fülbemászó csengőhangok, zseblexikon-jelleg, remek játékokkal és igényes audiovizuális élménnyel. Működnek a párbeszédek, működik a rejtély, a néző hol a két főszereplő játékát élvezi nevetve, hol a bűntény megoldásán agyal, miközben végigszáguld napjaink sokszínű Londonján. Akár újra és újra: mert hiába tudjuk másodszori nézésre, mi a megoldás, még így is élmény ismét átélni a sziporkázó jeleneteket. A sorozat ráérzett az eredeti sztorik esszenciájára: hogy mi a legelemibb céljuk ezeknek, és hogy ezt napjainkban hogyan lehet megadni a modern televíziós sorozatok eszköztárával. Tűkön ülve várhatjuk a cliffhangerrel záró epizód után a most készülő második évadot, melynek a kedvéért Peter Jackson hajlandó volt hónapokra megszakítani A Hobbit forgatását, és kölcsönadni a szereplőket. Igen, ez a változat is tudott hozzáadni valamit, amit az eddigiek nem nyújtottak, van szíve-lelke-szelleme!

Sherlock Holmes tehát megvan, köszöni, él és virul, és úgy kezd bele élete harmadik (!) évszázadába, hogy még mindig képes lenyűgözni az újabb és újabb generációkat. Méghozzá a legmeglepőbb módokon! Ami, valljuk be, nem rossz teljesítmény egy pre-viktoriánus nyomozótól.

Adventure

Csodaidők 3.

Ugyancsak felgyorsultak az események. A harmadik rész sűrűbb, mint az előző kettő együttvéve.
A "Ned Stark"-díjat pedig előzetes tippjeim ellenére nem Giin Raas kapja, hanem Yaan Raas, alias Paul.

Csodaidők 2.

Túl a második köteten is.
Nos, tényleg nem bánt kesztyűs kézzel a szereplőivel. Ha nem is volt egy Martin-szintű húwazze-élményem, de ehhez eléggé hasonló mértékű sokk ért a Kiszakadtak végén. Már értem, miért lehetett dura a rajongóknak a harmadik kötetre várni.

A második kötet nagy erénye az elsővel szemben, hogy tovább árnyalja a főszereplőket: a korábban túl szimpatikus szereplők gyengeségei, hibái erősebben mutatkoznak, az ellenszenvesebb szereplők viszont kezdenek szimpátiát ébreszteni. Szóval lassan-lassan kiegyensúlyozódhatnak, ha ez így megy tovább. Egyébként számomra már nehéz nem a Raas-családnak drukkolni, függetlenül attól, melyik (még életben lévő) családtagról van szó.

Judy származására már rengeteg variációm van: legalább három apa- és két anyajelölt, de állítólag csak a negyedik részben derül ki a teljes igazság.
Lehet, hogy egy oltári nagy gruppen volt köztük, és már senki sem emlékszik ötük közül, ki kivel... :0DDD Na jó, ez csak vicc, mert április elseje van.

A politika a háttérben viszont meglehetősen leegyszerűsödött. Bár a társadalmi kérdések összetettsége megmaradt, a problémák árnyalt ábrázolása is, a konkrét politikai kavarások egy fele kezdtek el tartani, amely beszűkíti a kifutási lehetőségek számát. Persze, ez még a harmadik könyvben változhat, valószínűleg nem véletlenül kapta az Árulók alcímet. De minél hatalmasabb formákat ölt a háború, annál inkább tolódik el a "bolygóközi közélet" egyfajta sarkított, sokszínűséget egyre kevésbé bíró, egységesebb arculat felé.

És most már gördülékeny, érthető a dolog, nincs benne az első kötet vontatottsága. A lexikonhoz is alig kell nyúlnom. Amúgy is spoileres, ami azért elég gáz. A harmadikhoz nincs is lexikon.

És természetesen dedikált példányom van mind a négy részből, nyehehe.

A postás nem lesz a szívünk csücske...

...miután második alkalommal játssza el, hogy a megrendelt csomagot nem kézbesíti nekünk. Vajon nem tud olvasni? A nevünk már a kapucsengőnél és a postaládánknál is ki van írva... Vagy csak hülye barom.

Csodaidők

Még csak az első résznél tartok (kb. a közepe táján), de már kezd végre lassacskán kibontakozni az egész. Nehezen induló könyv, nagyon sokáig tart, mire tisztában leszel a világgal, és állandóan a lexikonhoz kell lapoznod a könyv végén (amely nekem kissé túl szűkszavú). Oda kell figyelni rá, hogy ráhangolódj. Keveset magyaráz, a három különböző néőpontú karakter szemével ismerjük meg a világ azon részeit, amelyeket ők is újként tapasztalnak.

Miért írok róla, mielőtt befejezném legalább ezt a kötetet? Nem is tudom, talán mert már a legelején érezhető volt a fenti nehézségek ellenére, hogy egy igényesen megírt, gondolkodni hajlandó olvasóknak szóló mű.

Ami legelőször megfogott benne, az a nyelvezete: választékos, szép, érzékletes, nyoma sincsen benne a ponyva-szintű igénytelenségnek, mégsem erőltetett, mégsem irodalmiaskodó, hanem természetes, hiteles. Meglepő, ha egy könyv az igényes fogalmazásával már önmagában meg tud ragadni engem, ez csak fokozta a kíváncsiságomat olvasás közben.

A jellem- és társadalomrajza árnyaltságáról már most is írhatnék, nem beszélve a problémafelvetéseiről, de azt majd akkor, ha végigolvastam. Addig is: kb. 200 oldal elolvasása után is már ajánlani tudom, habár ki tudja, hova fut ki a vége.

Görgely Etelka sem bánik egyelőre túl kesztyűs kézzel a szereplőivel, és úgy érzem, ez csak fokozódni fog.

Évtizedértékelés

Nem csak új évbe, új évtizedbe is léptünk, ezért egy kicsit érdemes megállni, és az elmúlt évtizedet is értékelni.

Az elmúlt évtizedben, a teljesség igénye nélkül:
- Voltak nagy szerelmek és pofára esések.
- Elvesztettem több családtagot.
- Megházasodtam és elköltöztem otthonról.
- Elvégeztem két egyetemi szakot, egyikhez plusz specializációt is, meg tanári képesítést.
- Megjelent két publikációm.
- Összekapartam magamnak egy angol alapfokút is.
- MTT. Ennél többet nehéz lenne röviden elmondani.
- A GyU filmek.
- Gyakornokoskodtam itt-ott, meg közvéleményt kutattam.
- Elkezdtem hivatalosan is dolgozni, magunkat eltartani.
- Emellett csak úgy RefLapozok is.
- Voltak nagy közéleti-politikai események, egyik-másik érzelmileg magával sodort.
- Rájöttem, hogy a tengerimalacok jóságok.
- Tovább hódoltam két régi szenvedélyemnek, a szerepjátéknak és a rockoperáknak
- Életben tartottam Völgyzugolyt.
- Talán kicsit érettebb, felnőttebb, önállóbb lettem.

Igazából jó sűrű évtized volt. Nem emlékszem már, az ezredfordulón milyen reményekkel néztem előre, így nem tudom ez alapján mérleget vonni. Most pedig nem akarok előre elvárásokat támasztani a következő évtized elé. Egyelőre koncentráljunk 2011-re!

Üdv!

Gondoltam, beköszönök. Amúgy semmi különös.

Ezt olvasom:
Ezzel kell dolgoznom:
Ez lesz a hétvégén:

És hamarosan ezt fogom mesélni:

Widuwe

Tegnap írtunk tábori újsághoz harmadik számot (na jó, tegnap elkezdtük írni, és igyekszünk időben befejezni), és közben megállapítottuk, hogy a keretjátékos szereplőkben (NPC-k) rejlő lehetőségekből még legalább három évadnyi sitcomot lehetne készíteni a színvonal csökkenése nélkül. Majd ha egyszer lesz tévéfilm-produkciós cége is az MTT-nek! :0DDD

Ugyanakkor (SPOILER!) az újságba készülő Widuwe-interjú tökéletesre csiszolása során (SPOILER VÉGE) egy kicsit jobban belegondoltam a szerencsétlen özvegy sorsába, aki most már két virágot visz a vásárfalvi sírkertbe: egyet tavaly elhunyt férje, a derék szatócs sírjára, a másikat nemrég elhunyt kedvesének, Baldornak a sírjára.
Ha elvonatkoztatunk a keretjáték helyenként abszurd és komikus színfoltjaitól, Widuwe egy hihetetlenül erős drámai karakter, aki, bár a mi történetünkben nem kapott sok szerepet, valójában igazi irodalmi főhősnő lehetne. Talán a legerősebbek sem tudnak két egymást követő tragédia után így felállni és újrakezdeni. Ez a törékeny nő azonban újra és újra szembeszáll a balsorsával.

És a temetői képről ekkor hirtelen beugrott nekem egy elsőre talán meglepő irodalmi párhuzam. Pontosabban egy konkrét jelenet, illetve idézet:

"Mit állsz, tátongó mélység, lábaimnál!
Ne hidd, hogy éjed engem elriaszt:
A por hull csak belé, e föld szülötte,
Én glóriával átallépem azt.
Szerelem, költészet s ifíuság
Nemtője tár utat örök honomba;
E földre csak mosolyom hoz gyönyört,
Ha napsugár gyanánt száll egy-egy arcra.

Fátyolát, palástját a sírba ejtve,
dicsőülten felemelkedik"

Kemény párhuzam, tudom, de engem nagyon megfogott.
Az Örök Éva, aki az általa képviselt eszményekkel átlép a Halálon, és átviszi a Szerelmet a "túlpartra" is egyben...
És egy apró Mária-párhuzam is ugyanakkor. Egy picit mindkettő belefér.
A NŐ.

A Halhatatlan Szerelem (Baldor?), Költészet (Másodteremtés?), Ifjúság (MTT?), mely utat tör magának a Homályban is.

Nehéz pontosan megfogalmazni, mire gondoltam, de egy nagyon erős érzelem van most is bennem ennek kapcsán.

Talán gondolatébresztőnek elég.

Jó Éjszakát!