Évtizedértékelés

Nem csak új évbe, új évtizedbe is léptünk, ezért egy kicsit érdemes megállni, és az elmúlt évtizedet is értékelni.

Az elmúlt évtizedben, a teljesség igénye nélkül:
- Voltak nagy szerelmek és pofára esések.
- Elvesztettem több családtagot.
- Megházasodtam és elköltöztem otthonról.
- Elvégeztem két egyetemi szakot, egyikhez plusz specializációt is, meg tanári képesítést.
- Megjelent két publikációm.
- Összekapartam magamnak egy angol alapfokút is.
- MTT. Ennél többet nehéz lenne röviden elmondani.
- A GyU filmek.
- Gyakornokoskodtam itt-ott, meg közvéleményt kutattam.
- Elkezdtem hivatalosan is dolgozni, magunkat eltartani.
- Emellett csak úgy RefLapozok is.
- Voltak nagy közéleti-politikai események, egyik-másik érzelmileg magával sodort.
- Rájöttem, hogy a tengerimalacok jóságok.
- Tovább hódoltam két régi szenvedélyemnek, a szerepjátéknak és a rockoperáknak
- Életben tartottam Völgyzugolyt.
- Talán kicsit érettebb, felnőttebb, önállóbb lettem.

Igazából jó sűrű évtized volt. Nem emlékszem már, az ezredfordulón milyen reményekkel néztem előre, így nem tudom ez alapján mérleget vonni. Most pedig nem akarok előre elvárásokat támasztani a következő évtized elé. Egyelőre koncentráljunk 2011-re!

Áldozócsütörtök

Kálvin több írásában is foglalkozik áldozócsütörtök üdvtörténeti helyével és lényegével. Mostani ünnepi készületünkben őt idézzük, de röviden felvázoljuk áldozócsütörtök ünneptörténetét is, és néhány gondolatot is közlünk az ünnepről.

Genfi Káté: a mennybemenetel kettős haszna

Kálvin 1545-ben megjelent Genfi Kátéjában a 77-79. kérdésben foglalkozik a mennybemenetel eseményével és ünnepével. Milyen „hasznunk” van a mennybemenetelből? – teszi fel a kérdést reformátorunk. Válasza: Kettős haszna is van. Az első, hogy Krisztus a nevünkben ment be a mennybe, amiként érettünk szállt le a földre egykoron. Így megnyitotta előttünk az utat, amit korábban bűneink torlaszoltak el. Ebből következően másodjára Isten színe előtt Közbenjárónk és védőügyvédünk (Róma 6,8-11; Zsid 7,25). És ez azt jelenti, hogy annyira visszavonult vagy „fel”-vonult a mennybe, hogy már nincs is velünk? – hangzik a következő kérdés. Kálvin válasza: „Egyáltalán nem. Éppen ellenkezőleg, megígérte, hogy velünk marad a világ végezetéig” (Mt 28,20). És ez a jelenléte velünk hogyan értendő? Testileg, vagy másként? A válasz világos. „Különbséget kell tennünk: teste felvétetett a mennybe. Ereje ezzel szemben mindenhová kiterjed” (Luk 24,51; ApCsel 2,33).

Institutio: „az egyház hittel fogja meg Őt”

De Kálvin másutt is szól, ír Krisztus mennybemeneteléről. Az Institutio II. 16,14-ben a feltámadást és a mennybemenetelt kapcsolja össze. Az Igék szép megegyezése arra mutat, hogy „Krisztus hogyan távozott el tőlünk, hogy távozása hasznosabb ránk nézve annál a jelenlétnél, mikor a test alacsony hajlékában tartózkodott, míg a földön járt-kelt”. A mennyből pedig Krisztus sokkal hatékonyabban és nyilvánvalóbb erővel tudja igazgatni a mennyet és a földet, mint a földről. Augustinusra hivatkozik ennek az üdvtörténeti eseménynek az értelmezésében is, mint másutt is, s őt idézve rámutat: „(Krisztus) felséges dicsőségének jelenvoltával nem távozott el tőlünk. Fenségének jelenléte szerint mindig velünk van Krisztus, testi jelenlét szerint helyesen mondotta a tanítványoknak: Én pedig nem vagyok mindenkor veletek. Testi jelenlét szerint ugyanis csak kevés napig volt az egyházzal; most az egyház hittel fogja meg Őt, szemmel azonban nem látja”.

Igehirdetés: „dicsőséges Királyunk imádata”

Reformátorunk a mennybemenetel klasszikus bibliai helyéről, Lukács 24,50-53-ról prédikálva így fogalmazott: „Az Úr kivitte tanítványait Betániáig, ugyanarra az Olajfák hegyére, ahol magára vette a kereszt szégyenét, s onnan elindulva foglalta el mennyei trónusát. ’Felemelte a kezét, és megáldotta őket’ – ezzel azt mutatta meg, hogy az áldás tiszte, amit a törvény a főpapokra bízott, igazából és ténylegesen csak az Ő tiszte…Mivel Isten az egyedüli forrása az áldásnak, ezért kezdettől fogva azt a papokra bízta, hogy kegyelmét mindenkivel ők tudassák…Amikor pedig Krisztus, az igazi Melkisédek és örök Főpapunk színre lépett, teljességgel beteljesedett az, ami a törvényi előképekben csak leplezetten volt jelen…’Nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe’ – Krisztusnak a hatalma minden kétségen felül bőven kiáradt a tanítványokra, s feltámadása teljes bizonyossággá változott szívükben. Ezért örülnek a tanítványok,s leborulva imádták Őt – ez a tiszteletadás nem csak a Mesternek és prófétának, nem is csak a Messiásnak szólt, hanem a dicsőség Királyának és a világ Bírájának”. A mennybemenetel ténye és valósága annyira elragadta a tanítványok szívét, hogy szinte liturgiai formában is megjelent örömük és imádatuk: olyannyira, hogy mindig a templomban voltak és áldották az Istent (53.v.).

Ünneptörténet dióhéjban – a mennybemeneteltől az apák napjáig

Krisztus mennybemenetelét a húsvéti ünnepkör negyvenedik napján, tehát húsvétvasárnaphoz 39 napot adva, mindig csütörtökön tartják. Ez legkorábban április 30-ra, legkésőbben június 3-ra esik. Az Újszövetség Lukács 24,50-52-ben és az ApCSel 1,1-11-ben vázolja ennek lényegét. Vannak utalások ezen kívül még Máté 26,64-ben, János 14,1-3.ban, Efézus 4,8-10-ben, 1Thesszalonika 1,10-ben és a Zsidó levél 2,9, illetve 4,14-ben. Már nagyon korán megjelenik a korai keresztyén szövegekben is: így ír róla Szmirnai Plykarp, Jusztin mártír, lyoni Iréneusz egyházatya is. Ugyanígy a korai keresztyén hitvallások is rögzítik, a 325. évi Niceai és a 381. évi Nicea-konstantinápolyi Hitvallás is. A katolikus, az ortodox és az anglikán egyházi naptárban főünnepnek számít. Latin nevén Ascensio Domini – az Úr felvitele. Az USA-ban, ahol 1908-ban az anyák napját bevezették, hamarosan jelentkezett az igény az apák napja iránt, s 1916-ban a mennybemenetel ünnepére akarták tenni, de nem mindenütt. 1924-ben Calvin Coolidge amerikai elnök javasolta bevezetni minden egyes szövetségi államban. 1974-ben Richard Nixon elnök az apák napját nem a mennybemenetel ünnepére rögzítette, hanem június harmadik vasárnapjára.

Jézus áldó keze alatt élünk - mindenütt

A prédikációtörténetben Kálvin, Barth és másik is visszatérőleg ezt az igeszakaszt, tehát Lukács 24,43-53-at előszeretettel választották az ünnep alapigéjévé. Klasszikus hármas felosztást ad Gottfried Voigt prédikációvázlata. Főtétel: Egyház a mennybement/felmagasztalt Krisztus áldása alatt. Elágaztatás: 1. állandóan az Ő iskolájában (Jézus iskolájában, követésében értjük meg az Ő útját, amely üdvösséget szerez) 2. tevékenyen bekapcsolódva szolgálatába (missziót jelent az Ő követése, aminek lényege a megtérés) 3. hatékonyan az Ő ereje által (a nagy örömben fejeződik ki az Ő ereje, a városban és templomban folytatott istentiszteletben, 52-53. v.).

S hogy milyen régi a kérdés, ami arra irányul, hogy hol lakik most Isten, Jézus, álljon itt egy ugyancsak nem mai, de derűs történet. Egy kis zsidó gyerek elment a rabbihoz, és kissé szemtelenül megkérdezte őt: „Adok neked 100 shekelt, rabbi, ha megmondod, hol lakik a Jóisten”-. A rabbi így válaszolt: „Én pedig adok neked 200 shekelt, ha megmondod nekem, hogy hol nem lakik Ő”.

A művészetben, főként a képzőművészetben 400 körül indul meg a mennybemenetel ábrázolása, két típusban: 1. A késő-antik megdicsőülés-képek mintájára a bizánci művészetben alakult ki a mandorlás/dicsfényes ábrázolás. A trónon ülő, ritkán álló Krisztust dicsfény veszi körül és angyalok emelik/kísérik az égbe. E képeken legtöbbször Mária is jelen van. A Nyugati Egyházban is előfordul (Róma, S. Clemente, 9. sz. közepe); legtöbbször timpanonokban (Chartres, 1145). - 2. Krisztus az égből feléje nyúló istenkezet megragadva megy az égbe. Első példáin a föltámadáshoz kapcsolódik (elefántcsonttábla, München, Nemz. Múz., 400 k.). A kép alsó felében látható az üres sír az alvó őrökkel és a három Máriával; felső részében Krisztus a tanítványok közül emelkedik az égbe. A karoling művészetben szinte kizárólagos e képtípus. Krisztus néha imádkozva áll. 1000 körül alakult ki az eltűnő Krisztus képtípusa: Krisztus alakjának nagyobb részét már felhő takarja, legtöbbször csak a lábai láthatók; Mária és az apostolok térden állva néznek utána. A 14. sz. elejétől Krisztus már nem is látható, csak a földben hagyott lábnyomai. E típus Angliából származott. - A bizánci művészetben a képeken a felületet két mezőre osztják, a felső mezőben négy szárnyas, mennyei lény emeli az égbe a dicsfényben levő Krisztust, az alsó képmezőben sorakoznak az Istenanya és az apostolok.

Az idén 250 éve született református énekköltő, Pálóczi Horváth Ádám egyik énekében így fogalmaz: „Mennybemenése az ember Fiának/ Záloga lelkünk mennyei jussának,/ Melyet szerzett, mint kezes vérével,/ Melyet közöl minden ő hívével./ Ő emberré, mi atyánkfiává lett,/ Minket atyjának örökösivé tett,/ Maga előre mennybe felmenne,/ Hogy nekünk is helyet készítene”.

Forrás:

http://www.reformatus.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=25489%3Ajezus-aldo-keze-alatt-krisztus-mennybemenetelerl-kalvintol-a-20-szazadig&catid=133%3Ahatter&Itemid=508&lang=hu

Gondolat-töredékek és rövid beszámolók

Hah, a hétvégén sikeresen megírtam az adóbevallásomat, és ma már fel is adtam postán, remélem, hogy a tavalyihoz hasonlóan idén sem kötnek bele. Azért másodjára már jobban ment a dolog, de még így is eltartott pár óráig.

Volt 10 éves érettségi találkozóm. Az osztálytársaim most mintha normálisabbak lettek volna, mint annak idején, és az ofő még mindig tökéletesen ugyanúgy néz ki (még öltözködésben is), mint 14 évvel ezelőtt, amikor megismertük.

És egy kis gondolat-rágcsa, a Reformédia kapcsán:
http://reformatus.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=25470%3Aa-kommunikacio-az-oenmeghatarozassal-kezddik&catid=101%3Akozlemenyekhirek&Itemid=269&lang=hu

Úrvacsora

"Az Úr vacsoráját a keresztyén gyülekezetnek legalább hetenként egyszer kell ünnepelnie."
(Kálvin János)

"Korábban is fölvetődött már, hogy ehhez az elvhez kellene közelíteni gyakorlatunkat."
(Zalatnay István)

Kálvin gondolata kapcsán Zalatnay úr arról elmélkedett a Reformátusok Lapjában, hogy a jubileumi alkalom kitűnő ürügy lehetne arra, hogy legalább egyházmegyénként egy-két gyülekezetben bevezessük ezt a gyakorlatot.

Minden vasárnapi istentiszteleten Úrvacsora. Hm.

Első gondolatom az volt, hogy ehhez akkor vagy rendszeresen le kell csípni az istentisztelet valamelyik részéből (az asztalnál ülő klerikális reakció szerint a hosszú prédikációból :0P), hogy beleférjen az egy órába, vagy minden alkalmat meg kell hosszabbítani ezért (felderengő rémképek másfél órás istentiszteletekről).

Azután a második gondolatom az volt, hogy a katolikus Szentáldozás gyakorlatához közelítenénk, ha ilyen irányba indulnánk el. A cikkíró szerint persze ettől nem változna meg az a református alapálláspont, hogy az istentisztelet legfőbb központi eleme az Igehirdetés maradna, és Kálvin is így képzelte el. Mégis, szerintem erős hangsúlyeltolódásokat engedélyezne.

Számomra az Úrvacsora mindig a nagy egyházi ünnepekhez kapcsolódott, ezért évente egy-két alkalomnál többször nem is szoktam éni vele. És annak számára, aki nem vesz részt benne, ez kifejezetten zavaró része a "szertartásnak". Ezért is érzem magamat mindig borzasztóan feszélyezve a szentmiséken, amikor áldoztatnak.

Ugyanakkor az egésznek éppen az a lényege, hogy az Úrvacsora által KÖZÖSSÉGBE kerülsz a többi hívővel, Krisztus (megdicsőült - katolikus változat / szimbolikus - református változat) Testében eggyé váltok. ami alapvetően egy nagyon jó dolog, ha pozitívan tudod megélni. Mégis, minden egyes vasárnap közösségbe kerülni nehezére esik az embernek - pláne individualista korunkban. És számomra az ünnepi jelleget is elvenné a rendszeresség.

Azt is hozzá kell tenni, hogy krisztusi parancs kötelez minket az Úrvacsora/Szentáldozás rendszeres gyakorlására - és ez az emberért van, nem Krisztusért elsősorban.

Nem tudom. Érdekes felvetés, elgondolkodtam rajta, de nem tudom, mit véljek róla.