Lassan egy éve gyűlnek már azok a posztok, amiket a fejemben ugyan hagytam formálódni, de még nem engedtem a kezem ügyéig őket, így nem lettek valódi blogbejegyzéssé. Nem személyes vallomások, csupán azok a dolgok, amik foglalkoztattak az elmúlt időszakban: filmkritikák, sorozatkritikák, MTT-kritikák, a 2013-as tábor kritikája (amelyet lehet, hogy mégsem kellene megírnom, hiszen elegen cincálták már szét legalább szóban azt a szegény tábort - nem mintha annyival jobban megérdemelte volna a korábbiaknál, pusztán elfelejtettünk már örülni a sikereinknek, és a fene nagy kritikus szellem mellett legalább az elért eredményekkel őszintén boldognak lenni), némely közéleti reflexiók, házfelújítási kihívások, és persze (nem utolsó sorban!) KisBé fejlődési szakaszainak részletes ismertetése, havi rendszerességgel. De, persze, ahogy gyűlnek egyre jobban a témák, úgy lesz egyre nehezebb megírni őket, ráadásul a legtöbb témát személyes beszélgetések során eléggé intenzíven pedzegettem már ahhoz, hogy ne érezzek égető késztetést a részletezésre. Nem mintha nem beszélgetnék ezekről személyesen, ha valaki szemtől szemben kérdezne róluk, pusztán a "nagy közösbe" való bedobásukra érzem magam már alul motiváltnak.
És amikor most végre odáig jutok, hogy megnyitom a szerkesztőt, és elkezdem írni a blogposztot (elkezdjek írni egy blogposztot), rádöbbenek, hogy a fenti témák mindegyikének a jelentősége eltörpül, amikor felrémlik bennem az a ma reggeli jelenet, ahogy KisBé vigyorog rám teli szájjal, fogatlanul, de csillogó szemekkel, miközben éneklek neki és zörgök a csörgős zoknijával a ritmusra. A mélyre szántó, összetett és filozofikus gondolatok így fulladnak nyáltengerbe.
